Az öntözések ügye a 19. század utolsó harmadában

Kvassay Jenő vízmérnök

Ha az 1863. évi nagy alföldi aszálykatasztrófát követően kidolgozott különböző öntözési elképzelések nem is valósultak meg, a kisebb horderejű helyi kezdeményezések – főleg a Dunántúlon – eredményre vezettek. Az eredményekhez persze azt is hozzá kell tenni, ahol egy öntözéseknek elkötelezett mérnök, vagy gazda kihullott a sorból, ott az öntözés ügye is könnyen megfeneklett. Jellemző volt a korra, hogy míg a vasútépítkezésekhez a mérnököket országszerte keresték, addig az öntözési tervekkel a mérnök maga volt kénytelen felkutatni kevésszámú megbízóját.

Jelentősen változott a helyzet a kultúrmérnöki hivatalok 1879. évi megszervezését követően.

Amíg a 19. században az ármentesítéseket és a lecsapolásokat, valamint a belvízlevezetést – ha kemény küzdelem árán is, de végrehajtották, addig merőben más volt a helyzet a talajjavítások, az öntözések tekintetében. A vizek kártételeitől való megszabadulás ugyanis népszerű volt a birtokosok között, arra könnyebben lehetett társulatot szervezni. Elég volt ehhez az adott terület birtokosai arányos többségének összefogása. Ezek a munkák voltak egyébként a talajjavítás első lépcsőfokai. Mivel azonban az egyes birtokok gazdálkodás és jövedelmezőség szempontjából nem álltak azonos színvonalon, a későbbiek során már csak a korszerűbben szervezett gazdaságok urai igényelték a birtokuk továbbfejlesztéséhez nélkülözhetetlen talajjavító beruházásokat. Ehhez a törvény már nem nyújtott kényszerítő segítséget, mint azt az ármentesítő társulatok, illetve maga az ármentesítés esetében tette.

Nem árt megjegyezni, hogy az ármentesítési munkák nem minden birtokos számára jelentettek rögtön gazdasági fellendülést. Voltak olyan területek, ahol a nagy vízmunkák befejeződése egybeesett a gabona árának tartós mélyrepülésével, s a gazdák számítása nem vált be. A várt gazdagodás helyett maradt a szegénység.

A múlt század vége felé a meg-megújuló gabonaválságok és a nyomukban járó gazdasági feszültségek következtében az Alföldön különös hangsúlyt kapott az agrárszociális kérdés. Az egyoldalú, berendezkedett gazdaságok válságából kivezető útnak látszott a sok élőmunkát és munkaerőt igénylő öntözéses gazdálkodás minél szélesebb elterjesztése. Az alföldi mozgalmak leszerelésére a politikusok egy része az öntözőcsatornák építésével együtt járó intenzív gazdálkodást tekintette az egyik gyógymódnak.

A kérdés körül kialakult vitában KVASSAY JENŐ vízmérnök, a magyar vízügyi szolgálat jelentős alakja – a kultúrmérnöki hivatalok tapasztalatait figyelembe véve – inkább óvott az e téren megnyilvánuló túlzott optimizmustól. Nézete szerint, amíg a birtokos 1000 holdon megél, addig nincs szüksége az (akkor rentábilis méretűnek tekintett) 50-60 holdas öntözőgazdaság berendezésére. Ráadásul az öntözőgazdaság nem működik magától, azzal bíbelődni kell, amihez a magyar gazda nincsen szokva. Azt a nézetet vallotta tehát, hogy nem szabad átesni a ló túlsó oldalára, hanem csak lassan és fokozatosan lehet az öntözéseket megvalósítani, különben az egész ügyet hosszú időkre ellehetetlenítik.

Vizeink Krónikája – A  magyar vízgazdálkodás története
Szerkesztette: Fejér László
Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény – Budapest, 2001.